Ártalmas Gyermekkori Élmények hatása az életünkre (TESZT)

Az Egyesült Államokban két kutató arra volt kíváncsi, hogy a gyermekkori traumák és a felnőttkori betegségek összefüggésben vannak-e. A 90-es évek második felében össze is állítottak egy kísérletet. Ebből született meg az ACE (Adverse Childhood Experience) tanulmány. A rövidítés jelentése Ártalmas Gyermekkori Élmények. A kísérlet négy éve alatt körülbelül 17.500 ember vett részt a kutatásokon. Megdöbbentő eredményeket mutattak ki:

“Ártalmas Gyermekkori Élmények hatása az életünkre (TESZT)” bővebben

Hogyan értem el, hogy szófogadóak legyenek a gyerkőcök, harc nélkül?

Volt idő, mikor már előre féltem valamit is kérni a lányomtól. Már előre tudtam, hogy mi lesz a reakciója. Vagy meg sem hallja, vagy egyszerűen közli, hogy nem és kész. Ezzel szemben, ha én nem tettem meg valamit, ami neki fontos lett volna, akkor megkaptam a magamét. Olyanokat mondott, tett, amik miatt mélyen megbántottnak éreztem magam. Sokszor rossz anyának gondoltam magam, akit már a gyereke sem szeret, pedig még csak két éves volt. A kisfiunk akkoriban pár hónapos, hasfájós, éjjel nem alvós baba volt, amit sajnos úgy éltem meg, mint egy plusz nehezítő körülmény.

“Hogyan értem el, hogy szófogadóak legyenek a gyerkőcök, harc nélkül?” bővebben

Az együttműködő kommunikációról

együttműködő kommunikáció - érzések

Három szintű kapcsolat létezik

Amikor kisgyermekként éltük a világunkat, érzelmileg függtünk szüleinktől. Meghatározta a fejlődésünket, hogy ők mit közvetítettek felénk. Összeolvadunk a hozzánk közelálló emberekkel és érzelmileg függünk tőlük. Ezt a fajta kapcsolódást hívják kapcsolati függőségnek. Ez felnőtt korunkra is kihat, ha nem tanuljuk meg a módját, hogyan vagyunk képesek függetlenedni. Ha nem érezzünk, hogy egymagunk is teljes értékű emberek vagyunk, akkor a párkapcsolatunkban is hajlamosak vagyunk túlzottan érzelmileg társunktól függeni (társfüggőség).

Olvass tovább...

Hiába kiabálok a gyerekkel, nem fogad szót! – 2. rész

Első cikkemben arra a kérdésre igyekeztem megadni a választ, hogy mi lehet az oka annak, hogy kiabálunk a gyerekeinkkel. Sok szülő igyekszik levetkőzni ezt a rossz szokását több kevesebb sikerrel, de miért is annyira nehéz ez? Arra a megállapításra jutottam – a magam életében legfőképpen -, hogy nincs meg a megfelelő tudás ahhoz, hogy a kritikus helyzeteket helyesen tudjuk kezelni. Tehetetlenségünk és elkeseredettségünk pedig elindítja bennünk a kiabálás automatizmusát, ami évek alatt ivódott belénk szép csendesen (kinek, honnan: szülői minta, párkapcsolat, munkahelyi élet, stb…).

“Hiába kiabálok a gyerekkel, nem fogad szót! – 2. rész” bővebben

Hiába kiabálok a gyerekkel, nem fogad szót! – 1. rész

Nagyon sokszor találkozom ezekkel a mondatokkal: “Hiába kiabálok a gyerekkel, nem fogad szót!”, “Már lassan csak kiabálásból áll az életünk, mit tegyek?”, “Semmi nem használ és már a kiabálás sem!” . A pár éves kisgyerkőcöktől a kamaszokig, minden korosztály anyukája szájából hallottam már hasonlókat. Olyan érzés kerít a hatalmába ezek hallatán, mintha ez lenne az egyik legelterjedtebb eszközünk a gyermekneveléshez. De biztos, hogy használ, ha kiabálok a gyerekkel?

“Hiába kiabálok a gyerekkel, nem fogad szót! – 1. rész” bővebben

Milyen szülői mintával szolgálunk?

Hogyan alakul ki a családi életünk? Milyen szülői mintával szolgálunk?

Nagyon fontosnak gondolom, hogy belátást nyerjünk abba, hogyan alakulhatott ki az a családi helyzet, amiben éppen élünk. Milyen szülői mintával szolgálunk gyermekünknek? Milyen események, érzelmek, hitek, sztereotípiák alakíthatták olyanná, amilyen? Miért van az, hogy sokszor nem tudunk vele mit kezdeni? Vagy annyira tehetetlennek, tanácstalannak érezzük a helyzetünket? “Milyen szülői mintával szolgálunk?” bővebben

Mit tegyünk, mikor már hiszti van?

Mit tegyünk, mikor már hiszti van? – Avagy hogyan éljük túl a hisztit? 🙂

Gyanútlan kezdet

Tegnap reggel elmentünk a boltba ketten a négy éves kislányommal, mert elfogyott a sajt otthon. Imádok vele boltba menni, mert mindig nagyon ügyesen segít összeszedni, amit venni szeretnénk és mindig tartja magát az egyezségünkhöz (egy valamit vehet magának), így nincs hiszti. Mikor kértem a sajtot a pultból, Pancsika sajtos husit kért. Kérdeztem Tőle, hogy biztosan ezt szeretné? “Igen.” Így kértünk sajtos párizsit. Pancsika nagyon szereti a husit 🙂 Gyanútlanul mentünk tovább a sorok között, mikor kicsikém kinézte magának a Dörmit. “Csak egyet kérek anya.” “Drágám, most vettük meg a sajtos párizsit Neked, és különben is, otthon is van Dörmi, hazamegyünk és kapsz egyet.”  Gyönyörűen, ahogy szokta, meg is értette. “Mit tegyünk, mikor már hiszti van?” bővebben