Babavárás, gyermekáldás – amiről nem szoktak beszélni… 2. rész

Szülés előtti tervek és a megvalósulás!

A gyermekáldás egy csoda! A világ egyik legnagyobb csodája… Ezzel szerintem kevesen vitatkoznának.

De hogyan éli meg a NŐ, aki szintén ennek a csodának a része?

Írta: Gyalog Hortenzia

Mikor terveztük a harmadik gyermekünk érkezését, biztosak voltunk benne, hogy már megedződtünk a kettő mellett, simán menni fog ez 🙂

Biztos voltam magamban is, mert rengeteget fejlődtem, tanultam és bizonyítottam magamnak, mint anya, mint feleség, mint nő.

Úgy éreztem, mindenre felkészítettem a tesókat, hogy ne legyen féltékenység, boldogan várják a hugit. Minden elő volt készítve az érkezésére…

Kórházban

Mivel Borika faros volt és az első két szülésem is császar volt, így most is az következett. Az orvosom a programozott szülés előtti nap befektetett és azzal váltunk el egymástól, hogy másnap reggel 8-tól esélyes a szülés bármikor, de 10 körül nagyon valószínű meg lesz.
Férjemet is így izzítottam, már reggel nyolc előtt a kórházban volt.

A szülés reggelén...

Engem előkészítettek a műtétre már reggel (állandó katéter, borotválás, stb…). Előző este mondták, hogy éjféltől nem ehetek, nem ihatok. Be is tartottam.
 
Brutál meleg volt aznap. Férjemmel voltam, amennyit tudtam, de a vizitre vissza kellett menni a szobába. Ott zárt ablakok vártak, mert két szobatársam is félt, hogy a kisbabája huzatot kap (merthogy babás szobába kerültem, helyhiány miatt). Szomjas voltam és nagyon melegem volt. A katéter is frusztrált, de vártam türelmesen. Itt még tudatos tudtam maradni. Úgy tudtam nyugodt maradni, hogy azon ábrándoztam, hogy milyen jó lesz, mikor már Borikát a kezemben tarthatom.
 
A vizit előtt vérnyomás mérés, kicsit magas, de minden ok. Vizit lement, én szédültem. Kitelefonáltam a férjemnek, hogy nem tudok kimenni hozzá, mert nem érzem jól magam. Pihenek egy kicsit és ha jobban leszek, megyek.
 
Kezdett elfehéredni minden, a számban, mintha vatta lett volna, szorított a mellkasom, izzadtam és éreztem, hogy nem forog a nyelvem sem. Fél 11 volt már és nem értettem mi van velem… annyit tudtam mondani, hogy “ez így nem jó”. Mint később megtudtam, a szobatársaim hívták a nővéreket, akik egyből infúzióra kötöttek, mert leesett a vérnyomásom és kiszáradtam. Azonnal hozták az NST gépet is, hogy meg tudják nézni, Borika rendben van-e.
 
Itt olyan gondolatok szálltak meg, hogy “nem lehet, hogy valami baja legyen”, “nem szeretném megint azt érezni, mint Andrisnál”, “Borival beteg sem voltam a terhesség alatt”, “nem lehetek ennyire szerencsétlen”. Persze ez nem segített, hogy gyorsan helyreálljak, de mikor hallottam a szívhangját, egyből nyugodtabb lettem… Szerencsére én is jól lettem gyorsan és Borikával sem volt semmi gond.
 
Viszont a félelem azért bennem maradt (a régi élmények miatt), hogy mi van, ha nem vettek észre valamit és Borival is baj lesz, mint anno Andrissal…

A szülés maga...

Szóltak a rosszullétemről az orvosnak, aki előrevett és 11-kor a műtőben voltam. Megkaptam az érzéstelenítőt, mindent úgy éreztem, ahogy az altató orvos mondta. Ekkor megint a mellkasom elkezdett szorítani és még öklendezni is kezdtem. Egyből jött megint egy infúzió, amibe ahogy hallottam kevertek jó pár gyógyszert. A gyógyszerek nevére nem emlékszem, csak arra, hogy sorolta a doktornő, hogy ezt is, meg azt is, ennyit meg annyit…

Amint kicsit magamhoz tértem, türelmetlenséget kezdtem érezni. Látni szeretném Borit, látni, hogy minden rendben és szép a bőre is (Andrisnak a bőre nagyon ronda volt anno a bőrfertőzés miatt, amit a méhen belül kapott). Hol van már, mi van már vele? Azt hallottam, hogy sír, egyből az a gondolatom támadt, hogy “nyugi, az jót jelent!”

Kis idő telt el és már hozták is. Borika nagy baba lett és gyönyörű volt! Csodaszép!!! Megnyugodtam!
 
A férjem kinn várt végig, ő is láthatta Bori babát, miután megszületett, de aztán el is vitték.
 

A korábbi élmények befolyásolják a jelenünket, főleg ha sodornak az események és nem tudunk megállni, körülnézni. Jönnek a félelmek a vágyak helyett és átveszik az uralmat a gondolataink felett.

A patológián ...

Műtét után a patológiára vittek és rutinosan tudtam, hogy most ágynyugalom van, még a fejünket sem emelgetjük, mert akkor durva fejfájás lesz a vége. Andrást is beengedték hozzám, boldogan beszélgettünk, mikor Borika is megérkezett.

Nagy volt az öröm. Az a nővérke, aki hozta Borit, mondta, hogy tegyük cicire, hadd szopizzon. Két próbálkozásnál segített, majd magunkra hagyott minket.

Jött az anyai ösztön! Feladatot generált az agyamnak! Cicire kell tenni a babát! Azonnal! Minden más instrukciót hátrébb szorított ez a gondolat az agyamban. Így a férjemmel ketten igyekeztünk Borit úgy helyezni, hogy tudjon szopizni. Persze észre sem vettem, hogy emelgetem a fejem.

Nagyon elfáradtam benne és úgy, hogy nem tudtam mozogni, csak a kezeimet és a fejemet tudtam mozgatni, elég kevésszer sikerült cicin tartani Borit. A rendületlen törekvés, a magammal szemben támasztott elvárás el is felejtette velem, hogy most az a legfontosabb, hogy ne emelgessem a fejem.

Vissza a gyerekágyra...

Letelt az idő, felkelhettem. Büszke volt rám mind a két nővér, mert elég gyorsan feltápászkodtam és egyedül le is tudtam fürödni. Én is büszke voltam magamra.

Nagy büszkeségükben mondták, hogy nem is hoznak tolókocsit, le tudok én sétálni a gyerekágyra, vissza a helyemre. Ott már Borival együtt lehetek az elkövetkezendő pár napban, míg haza nem engednek minket.

Mikor meglátták a szobatársaim, hogy sétálva érkezem vissza hozzájuk, ők is elismerésüket fejezték ki irányomban. Ezt korábban nem tudtam volna elfogadni, mert olyan gondolatok kerítettek volna a hatalmukba, mint például “ez semmiség”, “nem az én érdemem”, “szerencsém volt”, stb… De szerencsére az önbecsülésem szintje az utóbbi években sokat emelkedett, így már képes vagyok a magam sikerének tekinteni azt, amit tényleg magamnak köszönhetek.

Borikát végre sikerült rendesen cicire tennem, de pár slukk után mindig elaludt és csak aludt. Eszembe is jutott, hogy Annával ugyan így jártam. Az is eszembe jutott, hogy ez miatt majdnem be is sárgult anno Anna, így vetkőztettem, csikiztem, hogy felébredjen és szopizzon. Borit is csikiztem, ébresztgettem és tudott is szopizni. Örültem magamnak nagyon, ismét sikerélményem volt! Boldogan, ám nagyon fáradtan feküdtem le aludni.

Másnap...

Éjjel többször felébredtem, szopiztattam Borikát. Szintén elég nehézkesen, mert mindig elaludt a cicin. Sok mindent próbáltunk a nővérekkel, de nem tudott ébren maradni a kis drága. Nekem pedig egyre jobban kezdett fájni a fejem. Jött a reggeli baba vizit, ahol elmondták nekem, hogy mindenképpen kellene etetni a Borit, hogy éberebb tudjon lenni. Elfogadom-e, hogy adnak neki kétszer tápszert három óránként, hogy kicsit felébredjen és utána tenném cicire.

Számomra a gyerkőc egészsége a legfontosabb és itt jön be az, hogy ki mit ért alatta. Sokan gondolják azt, hogy akkor tesszük a legjobbat gyermekünknek, ha egyáltalán nem kap tápszert. Sokan vélekednek úgy, hogy egy kis tápszer nem árt. Én is ehhez a csoporthoz tartozom. Tudtam, hogy szopiztatni szeretném, hogy anyatejes baba legyen, ha egyszer kap tápszert, nem fogok kísértésbe esni, hogy akkor ne szoptassam. Tudtam azt is, hogy simán fog tudni cicizni utána is, mert bíztam magamban.

Andriska mikor megszületett, több mint két hétig volt kórházba, cumisüvegből kapta az anyatejet. Azt mondták nekem, ha kikerül az inkubátorból, akkor tehetem először cicire. Ne fűzzek hozzá sok reményt, mert nagyon kicsi (nincs 10%) esélye, hogy ő elfogadja a mellbimbót és tud belőle szopizni. Az én fiam, egyből 30g-ot kiszopizott elsőre, gond nélkül. Tehát volt bizodalmam Borikánál is ezen a téren.

Jött volna a harmadik etetés a vizitet követően, mikor én megint rosszul lettem. Annyira fájt a fejem, hogy nem bírtam megmozdítani és hányingerem volt a fájdalomtól. De legalább most meg tudtam nyomni a vészcsengőt 🙂

A harmadik rosszullét után...

Nem értettem, hogy mi van velem. Előző két terhességem sokkal könnyebb volt, a szülések és a felépülés is. Mikor a fejfájásomra infúzióban kaptam a fájdalomcsillapítót és enyhülést éreztem, elöntöttek a negatív gondolatok.

Gyenge vagyok és öregszik a szervezetem. Mikor múlik el ez a fejfájás. Nem vagyok normális, hogy emelgettem a fejem. Fáradt is vagyok. Fú de félek, mi lesz, mikor hazamegyünk.

Borika már innentől kezdve végig mellettem volt, kivéve, mikor vizsgálatra vitték. Alig vártam, hogy haza mehessünk, mert már nagyon hiányoztak a gyerekek és az otthoni légkör.

A negatív gondolatokkal volt időm foglalkozni, viszont kipihentnek nem mondhattam magam egyszer sem a kórházban. A fejfájás még napokig elkísért, nem tudtam rendesen aludni miatta.

Végig gondolva már ott a kórházban rájöttem arra, hogy a legtöbb anya emelgette volna ott a fejét, mert ez ösztönös volt. Nem én voltam a “nem normális”. A félelmeimet is felváltotta a vágy, hogy végre hazamehessek. Vasárnap el is engedtek minket 😀

A következő részben...

Az otthon töltött első délután nem várt eseményeket tartogatott. Azt hittem, mindenre felkészítettük a tesókat és mi is felkészültünk mindenre. De az élet nem ilyen 😉

Ha tetszik a cikkem, oszd meg facebookon:

Követhetsz más csatornákon is:

A cikksorozat első részét itt olvashatod el:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük