Hiába kiabálok a gyerekkel, nem fogad szót! – 1. rész

Nagyon sokszor találkozom ezekkel a mondatokkal: “Hiába kiabálok a gyerekkel, nem fogad szót!”, “Már lassan csak kiabálásból áll az életünk, mit tegyek?”, “Semmi nem használ és már a kiabálás sem!” . A pár éves kisgyerkőcöktől a kamaszokig, minden korosztály anyukája szájából hallottam már hasonlókat. Olyan érzés kerít a hatalmába ezek hallatán, mintha ez lenne az egyik legelterjedtebb eszközünk a gyermekneveléshez. De biztos, hogy használ, ha kiabálok a gyerekkel?

Mit szeretnénk elérni azzal, hogy kiabálunk a gyerekkel?

Minden ember arra törekszik, hogy boldog legyen és minden szülő azt szeretné, ha a gyermekei is boldogok lennének. Ez a két szükségletünk szülőként nagyon befolyásolja a viselkedésünket. Tudásunkhoz mérten mindent megteszünk azért, hogy gördülékenyen menjenek a napok, hogy mi is úgy tudjuk élni az életünket, hogy ne legyenek fennakadások. Viszont a gyerekek sokszor nem azt szeretnék, amit mi, felnőttek és ezt nekünk felnőtteknek meg kell értenünk.

Mit szeretne a gyerek?

A gyerekeknek természetükből fakadóan teljesen más szükségleteik vannak. Ők még szeretnék felfedezni a világot, élvezni az életet, amit sajnos ebben a rohanó világban sok szülő elfelejt (pedig mi is az élet értelme?). A gyerekek ösztönből tanulják a világ működését, hogy minél több mindent elsajátítsanak. Minél kisebbek, annál kiváncsibbak, hogyan tudnak ők hatni a világukra, hogyan tudnak ők hatni a szüleikre.

Ez mellett a legnagyobb igényük a feltétel nélküli szeretet, a biztonság érzet, és hogy kibontakoztathassák szárnyaikat.

a gyerekek arra vannak tervezve...

Mitől csúszhatnak el a dolgok?

Viszont sokszor nem tudunk olyan körülményeket teremteni Nekik, ami lehetővé tenné ezt számukra és ha nincs lehetőségük kibontakozni, akkor a bátrabbak igyekeznek megteremteni maguknak a lehetődégeiket. Tudásukhoz mérten próbálják érvényesíteni az akaratukat a szüleikkel szemben. A gyerekek tudják, hogy kivel meddig mehetnek el. Megtanulták a velük való viselkedésünkből, a reakcióinkból, kikövetkeztették, hogy mivel érnek célt és mivel nem és ezt “könyörtelenül” fel is használják!

Félreértés ne essék, sokszor van, hogy egy kiegyensúlyozott, boldog családban is akardnak konfliktusok, viszont ahogy Dan Millman is mondta:

A béke nem a konfliktus hiánya, hanem a konfliktus kezelésének képessége.

A konfliktuskezelés fontossága

Nagyon fontos megtanulnunk konfliktusainkat kezelni és ezáltal gyermekeink is képesek lesznek megtanulni Tőlünk. Viszont, ha ellenkezésre kiabálással válaszolunk, sarkosítva: Ha ellentmondásra ellentmondás a válasz, az csak ellentmondást szül…

Gondoljunk csak egy kicsit bele. Volt valaha is az életünkben olyan eset, hogy a kiabálás hosszútávon megoldást nyújtott? Olyan biztosan akadt, hogy amikor először kiabáltunk a gyerkőccel, az meglepődött és meglepettségében szót fogadott. Aztán legközelebb már nem annyira és a sokadik után vissza is feleselt. Ismerős? Nálunk anno Pancsika – hála nekem – már két és fél évesen tudta, hogyan kell visszakiabálni. Erre nem vagyok büszke. Arra viszont annál inkább, hogy időben felismertem a bajt és megtanultam kezelni ezeket a helyzeteket, olyan emberré váltam, aki képes kezelni a konfliktusait. Viszont ha nekem sikerült, bárkinek sikerülhet. Kérdés, hogy mennyire akarja és mennyi erőforrást fordít a fejlődésére.

Mikor kezdünk kiabálni a gyerekkel?

Minden család más és más, ez így természetes. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ezért nincs egységesen bevált recept 🙂 Minden szülőnek más az értékrendje, más a mozgatórugója, eltérő mértékben élnek tudatosan és más más területeken tudnak érvényesülni. Most nézzük meg a legtipikusabb helyzeteket, mikor kiabálunk a gyerekkel.

Kitartó szülői munka kudarca

Vannak szülők, akik szépen kérlelnek, de a gyerek makacs. Aztán már könyörögnek is, de csak nincs semmi eredménye. Sokan tudják jól, hogy megvásárolni nem jó dolog a gyerek közreműködését, de amikor tényleg nagyon fontos, hogy a gyerkőc együtt működjön, jön a jól bevált jutalom ígérete, a “Ha most jól viselkedsz, akkor a boltban veszek neked egy csokit.” típusú mondatokkal. Aztán ha ez sem válik be, akkor általában elpattan a húr…

kiabálok a gyerekkel

Rohanó életmód

Sajnos sokszor találkozom azzal az élethelyzettel is, hogy anya is és apa is feszített tempóban éli az életét és úgy érzik idejük nincs a gyerekre. Ettől függetlenül szeretnék, ha együttműködne velük, hogy a tempót tudják tartani és sokszor a kiabálás lesz az eszközük. Aztán egy idő után, amikor már nagyon nem használ a kiabálás, akkor sajnos van, hogy a kéz is meglendül, de szerencsére ez a ritkább eset. Itt a gyors, instant megoldásokon van a hangsúly, pedig “jó munkához idő kell”.

Érdemes elgondolkozni, ha rohamos a tempónk, hogy mi a cél? Miért is hajtunk ennyire, hogy a gyermekünkre sincs időnk? Holott rá kellene, hogy igazán legyen! Érdemes leírni az értékrendünket ez esetben és elbeszélgetni a gyerkőccel, hogy neki mi az értékrendje. Kérdezzük meg magunktól és gyermekünktől is, hogy mi az élet értelme? Sokszor rájövünk arra, hogy sokkal többet tanulhatunk Tőlük, mint azt valaha is gondoltuk volna!

Fenyítő szülők

Kevesebben, de vannak, akik tudatosan használják a kiabálást, a lelki- és az esetleges testi fenyítést nevelési célzattal. Valószínűleg anno őket is így nevelték vagy épp ellenkezőleg és az életük során olyan következtetéseket vontak le, hogy ezzel fogják a gyermeküknek a legjobbat tenni.

Mikor magunk sem tudunk kiteljesedni

Sajnos egyre több családban vannak megoldatlan gondok, melyeken mindennap rágódunk és emésztjük magunkat rajta, de tenni nem merünk magunkért. Sokszor van, hogy az egyik szülő alárendelt helyzetbe éli mindennapjait a másik szülővel szemben. Agyjunk hálát, ha mi nem közéjük tartozunk! Ezekben a családokban is jó párszor felüti a fejét a kiabálás és sokszor nem csak a gyerekekkel kiabálnak, hanem egymással is. Amikor az egyenrangúságért küzdenek a felek, sokszor elharapózódhat a helyzet. Az elfojtott érzelmeknek a gyermekre nézve is mérgező hatásai vannak!

Összességében…

Végső soron kimondhatjuk, ami a fenti pélákon is látszik, hogy a szülők többsége inkább már tehetetlenségükben (ha szabad így megfogalmazni: a konfliktus kezelés hiányában) kiabálnak a gyerekkel, mikor már úgy érzik, hogy semmi más eszköz nincs a kezükbe ahhoz, hogy elérjék céljaikat. Én is ide tartoztam és hosszú út vezetett odáig, hogy a kiabálás nagyon ritka legyen a családban. Azt, hogy a kiabálást hogyan is lehet elhagyni, a cikksorozat egy későbbi cikkében olvashatjátok el.

Ennek a cikksorozatnak a következő, második részében arról olvashattok, hogy milyen következményei lehetnek a gyerkőc lelki fejlődésére nézve, ha kiabálnak egy gyerkőccel:

A sorozat harmadik részében olyan szempontokat szeretnék megismertetni Veletek, amik segítségével elhagyhatóvá válik a kiabálás, megnézzük, hogyan lehetünk úrrá a tehetetlen helyzeteken. Harmadik cikkem a sorozatból, itt olvashatod:

Szeretnél új cikkeimről értesítést kapni? Itt jelezheted nekem.

Cikkajánló

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük