Szerethető vagy tökéletes élet?

Szerethető vagy tökéletes élet?

Avagy mi a fontos a családban?

Minden anyuka mástól érezné magát és családját tökéletesnek. Valaki a patyolat rendet kedveli, mások azt gondolják, hogy az a jó, ha mindent ő csinál, akkor tuti tökéletesen lesz megoldva, megint mások inkább elfojtják a mérgüket, haragjukat, hogy a családi légkör tűnjön tökéletesnek és még sok sok megfelelési kényszer van, akár ezek kombinációja is. Ezekből viszont van ami a családra nézve mérgező lehet.

Sokszor érzem azt, hogy az anyukák a környezet elvárásainak szeretnének megfelelni és néha hajlamosak ez miatt a gyerekekkel is hajba kapni. Frusztráltak, idegesek, ha időben nem készül el valami, vagy egy szomszéd egy kisebb vitát meghallott, stb… Sokszor gond lehet, hogy előtérbe kerül az, hogy mit fog szólni a szomszéd, mit fognak szólni a barátok, a szülők és a család érdekei a háttérbe szorulnak. Pedig úgy vélem a család az első, azon belül is a gyerekek!

Tökéletes rend…

Ha például egy szülő szereti a rendet, de a gyerkőc nem szeretne pakolni, a szülő több módon is reagálhat. Van, aki inkább elpakol helyette, van aki kiabál, van aki büntet.

Az első megoldásban az a bökkenő, hogy a gyermek azt tanulja meg, hogy jó a rend és szereti is, de anya majd elpakol, neki nem kell tenni érte semmit. Ez nem gondolnám, hogy a legjobb megoldás.

A kiabálás és a büntetés esetén a gyermek azért fogja elpakolni a játékait, ha egyáltalán elpakolja, mert fél a büntetéstől, vagy nem szeretné, ha anya vagy apa megint kiabálna. Ez destruktívan hat rá, gátakat építhet ki a gyermekben.

De akkor mi a jó megoldás?

Véleményem szerint mindig mérlegelni kell, ha a gyermekkel úgy érezzük konfliktus helyzet vagy nézet eltérés van kialakulóban. Minden család más szempontok alapján él, így egységes rendszert nem lehet adni, hogy mik alapján kell a döntésünket meghozni. Az biztos, hogy mielőtt rászólunk a gyerkőcre, álljunk meg egy kicsit és gondoljuk végig.

Tudom, hogy nehéz. Mert abban a szituációban, amikor egy ilyen helyzet kialakul, egyből a szokásmintáink alapján akarunk cselekedni. Jön a megszokott érzés, ami előhívja belőlünk az ehhez társuló automatizmust. De ha felismered, hogy na ez az az érzés, itt van, akkor vehetsz egy mély levegőt és tudatosan végig gondolhatod a dolgot. Próbáld mindig nyakon csípni magad.

Állj meg és gondold végig…

Ezután gondold végig, mit fogsz tenni:

  • ha számunkra fontos dologról van szó és szeretnénk, hogy a gyerkőc számára is az legyen, szerettessük meg vele. A pakolós példánknál maradva, együtt, a gyerkőcöt bevonva kezdjük el tanítani, hogyan kell rendet rakni és azt hogyan lehet megtartani. Játékokat is ki lehet találni, például a szülő befogja a szemét és megkéri a gyerkőcöt, hogy vegyen fel egy játékot a földről, majd tegye a helyére és utána kinyitja a szülő a szemét és ki kell találnia, melyik játékot is tette el a csemete.
  • ha fontos a számunkra, de úgy véljük, hogy a gyermek döntse el, hogy neki ez fontos lesz vagy sem, akkor ne álljunk le vitatkozni vele, engedjük el a dolgot. Megmutathatjuk neki, hogy ez szerintünk miért jó, hátha megtetszik neki is a dolog.
  • ha azért szólunk rá vagy kiabálunk a gyerekkel, mert mindig láb alatt van vagy nem hagy minket beszélgetni, itt is gondoljunk bele egy kicsit. Miért teszi ezt a gyerkőc? Mert mindig velünk szeretne lenni, azt szeretné, ha csak rá figyelnénk és csak vele foglalkoznánk. A gyerekek egocentrikusak és ezzel nincs semmi baj. Vonjuk be a munkánkba, adjunk neki feladatot vagy kössük le, amíg beszélgetünk. Nem könnyű, de nem is lehetetlen.
Boldog család.

Tudom, hogy ezek mind időigényes dolgok és ha a gyerkőc megcsinál egy feladatot és az nem lesz tökéletes, akkor is dicsérni kell, mert elsőre nekünk sem sikerül minden tökéletesen. A törekvést és az igyekezetet kell legfőképpen dicsérni, nem pedig a végeredményt!

Következő blogbejegyzésemben jön a folytatás… az elfojtott érzésekről és hatásairól fogok írni.

Tarts velem!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük